Csicsaj

Reggel elindultunk Csicsajra kirándulni. Mindenki egy „rövid, kis túrára” számított, ehelyett megkaptuk a nekünk maratonnak számító távot esőben. Gyergyóújfaluból mentünk busszal, egészen az erdőségig, ahol esőkabátokba burkolózva vágtunk neki az útnak. Volt egy „kisebb távú túra” a középrészig, de még az elején sokan kihasználták, hogy volt terepjárónk, így többen már ekkor leléceltek a vadászházba. EGYESEKNEK a nyomástól folyamatosan eleredt az orra vére, így folyton meg kellett állniuk a többieket hátráltatva, és Hermina néni segítségével orvosolni azt. Egy vadász úr vezetett minket, és közben sok érdekességről beszámolt. Mi, a Warriors Team, ami engem és a fiúkat foglalt magába, akik végig szenvedtük, „medvék leselkedése között” a kirándulás meredek, első felét, úgy döntöttünk, szeretnénk látni a híres-neves Mellbimbó nevű sziklát, ahonnan kísérőnk elmondása szerint az egész tájat belátni. Azok, akik eddig velünk tartottak, ezen a ponton elmentek a vadászházhoz, de mi tovább indultunk. Meredek hegyoldalakon, köveken és fák gyökerein kúszva-mászva, tűleveles, vékony ösvényeken barangolva feljutottunk a sziklára. Varázslatos volt. Ezután Bence látott egy medvebarlangot és talán egy medvét is, ami arrafelé, az elhagyatott helyen nem is tűnt olyan lehetetlennek. A legjobban azt élveztük, amikor a levelek borította lejtőkön lehetett iszonyatosan gyorsan leszáguldani, de voltak, akiknek ez nem így sikerült, azok inkább csúsztak lefelé. Visszaérve a vadászházhoz megkaptuk a hőn áhított kürtőskalácsot, amire a többiek, akik kihagyták a túra nagyobbik részét, már régóta vártak. Utána még hógolyóztunk egyet a ház előtt maradt hóbuckából. Számomra csak később derült ki, hogy a vadászbácsi a polgármester volt.

Találkozás az Újfalusiakkal

Erdélyi ottlétünk második napján kaptuk az infót, hogy megyünk a gyergyóújfalui iskolába, azaz először találkozunk levelezőtársainkkal. Mikor odaéretünk, megkerestük a bejáratot, és kissé bizonytalanul sétáltunk a focipálya felé, ahol észrevettük a helyi diákokat. Szorult helyzetünkön hamarosan az segített, hogy megérkezett egy alacsony és egy nagyon, de tényleg NAGYON magas férfi. Mint kiderült, az egyik az osztályfőnök, a másik pedig az igazgató volt. Az igazgató úr körbevezetett minket az iskolában, ahol a folyosókon mindenféle idézetek, diákok által készített képek, festmények voltak. Azt is megtudtuk, hogy elég eredményesek a fociban, de ettől függetlenül nagyon nagy elszántsággal álltunk hozzá a meccshez. Mármint a fiúk, mi lányok ugyanis a pálya szélén álltunk, és a gyergyói lányokkal beszélgettünk. A meccs közben az újfalusiak elkezdték kántálni a már jól bevált ,,hujj-hujj hajrás”-s mondókájukat, és nehogy már azt higgyék, felkészületlenül érkeztünk, összedobtunk mi is egyet. A meccs jól sikerült, pláne hogy eleredt az eső, majd kisütött a nap, aztán újra szakadt, majd ismét kisütött. Az eredményről nem beszélünk, elég annyi, hogy mindenki ügyes volt. Könnyes búcsú után, annak reményében, hogy találkozunk még a holnapi táncházon, elköszöntünk vendéglátóinktól, és kezdődhetett a Fülöpjakabról hozott kopjafa elhelyezése. Miután ez megtörtént, mindenki egyesével felolvasta azt az idézetet, amit szalagjára írt, melyeket ezután a kopjafára kötöttünk. Végérvényesen is nyomot hagytunk Erdélyben.

Gyilkos-tó

A Súgó-barlangot elhagyva vadregényes tájakon elindultunk a Gyilkos-tóhoz. Mivel az egész napos esős idő ide is kísért minket, az egész osztály kék-zöldben (mármint a elsősegély esőkabátok színében) tündökölt. Miután a fenséges ködös időnek hála nem tudtuk megállapítani, hogy a Kis-Cohárd a helyén van-e még, a csapat fele néhány tanárral meg persze az idegenvezetővel elindultak túrázni, mi pedig lent maradtunk, és szétszéledtünk. Blanka, Nelli és én persze nem tudtunk ellenállni a kajás bódéknak, így megejtettünk egy gyors étkezést. Míg mi Blankával hot dogot ettünk, addig Nelli a húsz lei-es kürtős kalácsával kezében ugrált le a lépcsőkön, amit végül a kámikáze hajlamú kalács megunt, és így inkább egy pocsolyába vetette magát. Nelli nagyon jól fogadta,(fogjuk rá) igaz késztetést érzett arra, hogy még a WC pénztáras nénivel is megossza, hogy végezte a húsz lei-e a kukában. Mivel a tanárok külön kijelentették, hogy egy percet se késsünk, ezért mi jó gyerek módjára percre pontosan ott vártunk a busznál, igaz a buszsofőröknek és tanároknak se híre, se hamva nem volt, így mi drámaian, meg persze hisztérikusan Romi, a sofőrünk nevét „kajbálva”hirdettük elégedetlenségünket. Hála az égnek, egy kürtös kalács mínusszal, de tovább indultunk.

Békás-szoros

A Gyilkos-tó után indultunk a Békás-szoroshoz. Szerpentinek és hegyek között utaztunk. Az út mellett veszélyes szakadékok voltak. Egy bazársornál álltunk meg. Utána az aszfalton gyalogoltunk tovább. Egy keskeny ösvényre tértünk hamarosan, ami nagyon izgalmas és csodálatos volt. Végül egy függő hídhoz értünk, ahol az osztály lassan, de biztosan átkelt a víz fölött. Aztán lepihentünk kissé,és rövid idő múlva visszafordultunk. Visszafele úton nagy hegyek között mentünk. Nagyon élvezte mindenki.

Erdélyi kirándulás: 3. nap

Reggel 7:30-kor elindultunk egy rejtélyes „ZÖLD BUSZT” keresve, amelyet állítólag követnünk kellett volna, első megállónkhoz, a Súgó-barlanghoz. Erre az útra egy idegenvezetőt is kaptunk, akivel egy máig tisztázatlan félreértés miatt elég nehezen találtuk meg egymást. A barlang, akárcsak a félegyházi panelházak, 4 emeletes volt. A legaljánál, ahol a kis patak folyt, megpróbáltuk megmászni a HEGYET, aminek tetején a barlang csücsült mély tisztelettel. Nos, inkább kevesebb, mint több sikerrel… De végigszenvedve az emelkedőket, megtaláltuk azt a fakulipintyót, ami arról árulkodott, hogy jó úton járunk és nem is vagyunk messze a céltól, ahova valóban hamarosan meg is érkeztünk.

A MAJDNEM sikeresen elhagyott túravezetőnk, Robi irányításával elindult a kirándulás. A barlangban különböző fajtájú és alakú cseppköveket csodálhattunk meg. Ott volt Dumbó, Winter, és persze Szűz Mária is. Mármint szoborként. Cuki denevérek aludtak VOLNA felfüggeszkedve, de „csendes” barlangi sétánknak köszönhetően talán szívbajt is kaptak. Párszor egy-egy sziklába vert fejjel, de kiértünk a barlangból, és indulhatott is ÚJRA a Hegyen Való Vánszorgás, csak most, a változatosság kedvéért LEFELÉ, a SZAKADÓ ESŐBEN…

Erdély

A negyedik nap reggelén járunk. Ma reggel Csankovszki Tibor tanár úr ébresztett minket. Felkeltünk rá, nagy nehezen, csakhogy vissza is aludt jó pár gyerkőc. Miután mindenki elkészült, lementünk reggelizni, ami nem más volt, mint tükörtojás. Mikor jól belakott a csapat, felszálltunk a buszra, és útnak indultunk. A pénteki napunk elég élménydús volt, ugyanis négy várost látogattunk meg. Az első úticél Zetelaka volt. A víztározó melletti úton végigsétáltunk, majd lekvár-és szörpkóstolóba mentünk, ahol lehetett vásárolni is. A víztározó után útnak indultunk Székelyudvarhelyre, a szoborparkba, ahol megemlékeztünk II. Rákóczi Ferencről. Ezek után betértünk egy helyi cukrászdába, ahol mindenki kedvére válogathatott a finom sütemények között.

Irány Szejkefürdő! Itt szétnéztünk a Mini Erdély kiállításon, majd felszálltunk egy EGYÁLTALÁN NEM 13 éveseknek való kisvonatra, ami körbe vitt minket, hogy megcsodálhassuk Erdély kisebb-nagyobb, szebbnél szebb, különlegesebbnél különlegesebb épületeinek makettjeit.

A rendkívül szórakoztató program után felvánszorogtunk, akarom mondani energiával teli felröppentünk Orbán Balázs sírhelyéhez, pár szóban megemlékeztünk róla, majd lefelé menet megcsodáltuk az ámulatba ejtően gyönyörű székelykapukat. Mindezek után útnak indultunk a nap utolsó 2 programjára, Korondra. Ott nem mást csináltunk, mint elmentünk a hét család közül egyhez, akik a taplászás ősi mesterségét űzik. Ott egy új információkban gazdag, nagyon érdekes előadást hallgattunk meg a taplógombáról, majd amikor bementünk a házba, megnézhettük, hogyan munkálja meg a bükkfataplót egy bácsi. Mikor ez befejeződött, a nap zárásaként korongoztunk egyet. Kipróbálhattuk a fazekas mesterség művészetét, megtudtuk a csínját-bínját, és amikor mindenki végzett a saját munkájával, eltettük az agyagkészítményeket egy dobozba, és elindultunk haza. A mai nap után mindenki fáradtan dőlt be az ágyba, készen a következő nagy kalandra!

Ezen a napon reggel korán kellett felkelnünk, hogy minél hamarabb el tudjunk indulni a mohos tőzegláp és a Szent Anna-tó felé. Útközben szorgalmasan lestük a tájat, hogy hátha látunk medvéket. De sajnos nem láttunk. Odaértünk, ahol egy kis túra várt ránk. Ennek során sokszor csak lépegetőkön lehetett menni, ahonnan ha félre lépünk, talán el is süllyedünk.
A túra után elmentünk a Szent Anna-tóhoz, ahol körbe lehetett sétálni a tavat. Ennek végén meglepetés várt minket: nem számítottunk az erdei büfére, ahol kürtős kalácsot vásárolhattunk. A Szent Anna tó után Csíksomlyó felé vettük az irányt, s ezen út során áthaladtunk Csíkszeredán.
Negyvenöt perc alatt odaértünk Csíksomlyóra, ahol egy újabb túra várt ránk Megérte megküzdeni az emelkedővel, mert odafönn nagyon szép kilátás várt ránk.

Lehetett választani, hogy tovább túrázunk vagy elindulunk lefelé. Az osztály egyik fele ment tovább, a másik meg elindult lefelé. Leért az egyik csapat. Majd a másik is. Majd vártunk, pihengettünk, Nellinek virágot vitt egy csavargó, vicces volt. Nelli nem fogadta el.
Hazafelé tartva megálltunk vásárolni egy kis üzletben, felszereltük magunkat tartalék energiaforrásokkal.

Visszaértünk a szállásra, ahol már várt minket a finom vacsora. Az étkezés végeztével mindenki összepakolt a bőröndjébe. Aki akart, az lemehetett az erdélyi hetedikesekhez, akik látogatóba jöttek hozzánk. Akik maradtak a szálláson, azok buliztak egyet. Este tizenegy körül le kellett feküdjünk, mert másnap nagyon korán kellett, hogy keljünk.

Az utolsó előadás

Miután József, vagyis Joe, ahogy az osztály hívja előadta a gyönyörű előadását, elmentünk a tordai sóbányába. A program után irányba vettük a Király-hágót. Negrendi előtt Hermina néni előre hívott a busz elejébe, ahol elolvasgattam az előadásomat. A települést elhagyva belefogtam mondandómba. Aztán felmentünk a Király-hágóhoz, ahol volt egy bolt, ahol sokan bevásároltak. Utána kb. egy másfél-két órás út után elérkeztünk egy román étteremhez. Az étel laktató volt. Miután végeztünk, véglegesen elindultunk haza. Bevallom, az út nagy része kiesett nálam, mert levert minket a fáradtság a busz hátuljában. Az elől ülő lányok éneklése és boldogsága felébresztett néha, aztán újra meg újra elszenderedtem ismét.. Miután hazaértünk, anyák napi orgonaágas énekkel köszöntöttük a reánk váró édesanyákat. Hiszen május első vasárnapja volt ezen a napon.

Fáradtan, de jóleső érzéssel térhettünk haza az élménydús erdélyi napok után.

Az utolsónap- Nyomás HAZA!

A korai indulás miatt, ismét hamar keltünk. De most nem Tanárúr változatos reggeli riadójával néztünk farkasszemet, hanem a CSODÁLATOS Hermina néni szelíd és lágy ébresztésével. miután kikászálódtunk az ágyból, felöltöztünk és lementünk reggelizni. Reggeli után román idő szerint hajnali 5-kor indultunk. Ahogy elindult a busz, azután mindenki álomba szenderült kb. 2-bő óráig. És mire mindenki felkelt, akkora már láthatóvá vált a Tordai-Hasadék. Én még mindig csicsikáltam, de egyszer megjelent a CSODÁLATOS Hermina néni és szól, hogy készüljek az előadásomra. Párszor átolvastam és mentem a busz elejébe, hogy átessek rajta. Amíg az előadásomat olvastam addig egy városban kacskaringóztunk. Mire végeztem addigra ott voltunk a Sóbánya parkolójában. Megálltunk és mindenki nekiesett a reggelijének. Reggeli után indultunk a Főépületbe, ahol egy túravezető várt minket. Elindultunk lefelé a bányába. Elsőnek a Ferenc József Galériában sétáltunk. Azután megnéztünk egy több mint 100 éves emelőszerkezetet, amivel a sót hozták fel a bányából. A Galériát megnéztük utána elmentünk a Terézia bányába, ahol a tó van. Igaz mi kicsit fentebb voltunk, mint a tó, de az nem állított meg minket. A lejutásban lehetett választani vagy 17 emeletet lépcsőzünk vagy egy panoráma lifttel megyünk le a “földszintre”. De az osztály nagy része a lépcsőt választotta. Amikor leértünk és összevártuk a csapatot és utána a tanárok elengedtek minket egy fél órára. Én,Lukács,Pisti és Máté elsőnek elmentünk pingpongozni, ami 20 lei volt. Kicsit drága. Utána gondoltuk, hogy elsétálunk csónakázni, ami még drágább volt úgy, hogy azt nem vállaltuk be. Az utolsó 15 percben felültünk az óriáskerékre, amiről elképesztő volt a kilátás. Miután végeztünk mentünk is a találka pontra. Ahogy felértünk a busz már várt ránk hogy induljunk tovább.