Hosszú út után érkeztünk a Balaton – számunkra távoli pontjára – Keszthely mellé. Izgatottan vártuk, hogy megkapjuk a kerékpárokat, s aki ezen túl volt, az azonnal felpattant rá, próbálgatva a fékek erejét az idegenvezetőnk bosszúságára. Bosszús volt, ránk is szólt, mert ilyenkor egy hosszú féknyom jelezte a fiatalos hévvel elkövetett gyorsulás utáni hirtelen megállás dinamikáját!

Persze tanárként vagy inkább gyakorló apukaként megértem őt, viszont emlékeznem kellett diákéveim balatoni biciklis kalandjaira, mikor csak az számított, hogy kinek volt hosszabb csík a murván az elkopott kerekek mögött.

Végül mindenki megvolt, mindenki nyeregbe pattant, s nekivághattunk az előttünk álló 30 km-nek.

Vezetőnk kerekezett elől, diktálva az ütemet, Hermina néni a sor közepén számolta az átlagot, én pedig töritanárként zártam a sort, gondolkodva az egyes évszámokon.

1514? Mi is volt akkor? -kérdeztem az előttem haladó Boglárkát, de éreztem, hogy ettől nem leszek népszerű, ezért gyorsan témát váltottam.

Utunk során érintettünk egy madárbefogó- és gyűrűző állomást, ahol számunkra hihetetlen módon fogják meg ezeket az apró finom kis lényeket, hogy a tudomány céljára figyeljék meg vándorlásukat.

Érdekes volt, úgy éreztem, hogy most tényleg valami újat és érdekeset láttam!

Ja, s azt is megtanultuk, hogy a tollazat alatti aprócska pici zsírpárna jelzi a madárkánál azt, hogy készen áll-e az útra.

Az út felétől a terep megváltozott, egyre nehezebb lett, de mi csak törtünk előre, amire még egy jóval korábbi fülöpjakabi úttörő is büszke lehetne.

Az út végén már éreztük a lábunkban a kilométereket, de összeségében jó érzés volt részt venni ebben a kalandban.

Füzesi Attila

Képes beszámolónk: Facebook